Enzo Ferrari egy konzervatív, csökönyös autóipari mágnás volt. Egy borzalmas zsarnok, aki viselkedésével mindenkit elriasztott magától.
Ki is volt ez az ember?
Miért lettek oly híresek az autói?
Mi volt a titka?
Talán az elvakult elszántságban keresendő a magyarázat.
Ferrari versenyautókat akart építeni, és a leglehetetlenebb időszakban meg is tette ezt. Sikeres akart lenni versenyautóival, az utcai autók soha nem érdekelték, legfeljebb a konstrukciós megoldásaikra volt kíváncsi. Az utcai autóknak egyetlen szerepet szánt: kihúzni velük a gazdagok zsebéből a versenyzéshez szükséges pénzeket.
Több mint egy órás dokumentum film Enzo Ferrariról
Enzo Anselmo Ferrari 1898 február 18-án született Modenában, egy tehetős polgári család gyermekeként.
A hatalmas hóvihar miatt édesapja csak két nappal később tudta a hatóságokat értesíteni, így végül két születési bizonyítványt állítottak ki a kis Enzonak.
Az iskola sosem érdekelte, hiába szerették volna szülei, hogy tanuljon.
Míg bátyja, Alfredo szorgalmasan bújta a könyveket, ő inkább biciklizett, patkányokra vadászott, vagy az otthon tartott galambokat nevezte be versenyekre.
10 éves volt mikor apja elvitte a Coppa Florio versenyre.
Enzo szemtanúja lehetett, amint Felice Nazzaro egy Fiattal megnyeri a futamot, és onnantól kezdve kizárólag a versenyautók bűvöletében élt.
Az apai szigor sem tudta rákényszeríteni Enzora, hogy tanuljon, és mérnök váljon belőle, inkább újságíró lett. 16 éves korában jelent meg legelső tudósítása egy futball meccsről.
Az I. Világháború a Ferrari család számára is drámaian zárult.
1916-ban Enzo édesapja tüdőgyulladásban meghalt, bátyja pedig a fronton elesett.
Amikor Enzo 1918-ban leszerelt a hadseregtől, nem volt több vagyona a kezében tartott katonai ajánlólevélnél. A családi vállalkozás a háború alatt tönkrement, így öröksége nem volt, és képzettsége sem, vágyai azonban annál inkább. A lehető leghamarabb versenyautók közelébe akart férkőzni.
Óriási reményekkel munkára jelentkezett az akkor már hatalmas Fiatnál, de nem járt sikerrel.
Alkalmi munkákat vállalt, hogy édesanyját és magát eltartsa, majd egy teherautó-felépítményeket készítő, torinói céghez felvették sofőrnek. Ott ismerkedett meg Ugo Sivoccival, a CMN cég teszt- és versenypilótájával. Ferrari már abban az évben Sivoccival versenyzett a Targa Florión, a CMN-ekkel, ahol Sivocci hetedik, Ferrari kilencedik lett.
1920-ban már a milánói Alfa Romeo-hoz szerződik és a szicíliai körversenyen második helyezést ér el.
Nagyjából ekkor fedezi fel magában kereskedelmi képességeit is, és Alfák értékesítésére vállalkozik.
Erőszakos, de mégsem bántó stílusával rövid idő alatt az egyik legjobb márka-képviselővé válik.
Házasság:
1923-ban kötött házasságot egy táncosnővel, Laura Domenica Garello-val.
Házasságukat igazi olasz temperamentum jellemezte, tele rengeteg veszekedéssel és sok gyönyörű pillanattal.
1924-ben megalakítja saját tunning műhelyét,
majd a saját versenyistálló megalapítására 1929-ben került sor.
Enzo az Alfák további feljavítását tűzte ki célul.
1925-ben az Alfa Romeo egy időre kivonult a versenyzésekből, így a Scuderia Ferrari támogatta versenyzői pályafutásukat a gazdag Alfa Romeo vásárlóknak.Enzo így a szerződés értelmében részvényese lett az Alfa Romeo autógyárnak, valamint hasonlóképen a Bosch-nak, Pirelli-nek és a Schell-nek is.
1932-ben megszületik fia, Alfredo Ferrari (becenevén Dino)
Ekkor Enzo végleg befejezte az aktív versenyzést.
És igaz, hogy sem képzett mérnök nem volt, sem pedig sikeres autóversenyző nem lett belőle, viszont a tehetséges emberek kiválasztásában különleges képességei volt.
Csapatfőnöki irányítása alatt 1932-33-ban az Alfa P3-as versenykocsik mindenkit legyőztek, aki kiállt ellenük.
1933-tól az Alfa nem tartott fenn hivatalos gyári csapatot, és a P3-as autókat is kivonta a versenyzésből.
Ferrariék visszatértek a régebbi Monza autókhoz, és ezeken jelent meg először az ágaskodó lovacska emblémája.
Néhány évig még kaptak támogatás az Alfától, de ott is anyagi nehézségekkel küszködtek, így 1938-ban a menedzsment visszavitte a versenycsapatot a gyár falain belülre, valamint felvásárolták a Scuderia részvényeinek 80 százalékát. Így valójában a Scuderia Ferrari meg is szűnt, Enzo az Alfa Corse nevű csapatot irányította tovább.
Az új főmérnökkel sorozatos összetűzései miatt azonban néhány hónap múlva otthagyta a céget, és az értékesebb embereket magával vitte Modenába. Lényegében ezzel meg is alakult a Ferrari, mint vállalat.
Ahhoz, hogy autógyárrá váljon, kellett még várni egy évtizedet. Enzot ugyanis szerződés kötötte, hogy néhány évig nem alapíthat saját csapatot, illetve sport- és autóversenyzéssel foglalkozó céget, miután elhagyta az Alfa Romeot.
1943-ban Mussolini rendeletére, a vállalat Maranellóba költözött.
Többek közt szerszámkészítéssel, valamint -miután Olaszország elesett - a Német hadsereg részére készítettek gépeket.
A II. Világháború vége felé több bombarobbanás is érte az üzemet.
Így 1945 folyamán a maranelloi csarnokokat újjáépítették, és Enzo, aki a háború alatt a hadi megrendelésekből szép vagyonra tett szert, elhatározta, hogy eljött az idő, hogy ismét elinduljon a sportkocsigyártás.
Az első Ferrari 1947-ben készül el, és a Formula-1-es világbajnokság megszületésének évében, 1950-ben, a második futamon már felsorakoztak a rajtrácsra. (Ma már nincs olyan csapat a Ferrarin kívül, amelyik ott lett volna az első világbajnoki év versenyein is.)
Elkezdődött tehát Enzo saját autóinak élete, azaz a FERRARI TÖRTÉNETE.
A "SCUDERIA" MEGSZÜLETÉSE:
Enzo amikor nevet keresett cégének, a "Mutina Ferrari"-t választotta, melyben a "Mutina" a cég működési helyének,
Modenának a latin elnevezése.
Ezt a hatóságok azonban nem engedélyezték, így végül is a Ferrari a cégnek akkor otthont adó istálló épületről (scuderia) kapta a nevét.
Innen ered az autóversenyben a csapatok megjelölésére máig is szolgáló "istálló" elnevezés.
"CAVALLINO RAMPANTE" azaz "UGRÓ LOVACSKA":
A jelkép Enzo egyik Gran Prix győzelméhez kapcsolódik.
1923-ban Ravennában a Savio versenypályán aratott siker után felkereste őt Enrico Baracca gróf és felesége,akik a versenyek rajongói voltak, és Enzo szorosabb ismeretségbe került velük.
Ők kérték meg rá, hogy viselje autóin a háborúban elhunyt vadászpilóta fiuk jelképét.
"Egy napon egy képet nyújtott át nekem Paolia grófné, rajta egy fekete ágaskodó csikóval. Ferrari, – mondta – tegye fel a fiam kedvenc lovát a versenyautójára. Ez volt a repülőjére festve, amellyel légi győzelmeit aratta. Szerencsét hoz!
Én rá is tettem az autómra. Csak a hátteret változtattam meg: Modena kanárisárga színét vettem alapul."
– emlékezett vissza Enzo a történtekre.
A VÖRÖS SZÍN
Az autók versenyszíneit annak idején a nemzeti hovatartozás alapján határozták meg.
A sötétzöldet kapták az angolok, kékek lettek a franciák, fehérek a németek, sárgák a belgák és hosszas vívódás után pirosak az olaszok.
Az Egyesült Államokban azonban már volt egy hagyományosan vörös istálló, és Ferrarinak - ha indulni akart a versenyeken - be kellett érnie a kék-fehér kompozícióval.
Enzot azonban nem olyan fából faragták, hogy beletörődjön egy ilyesfajta diktátumba.
Amikor Amerikába ment, rész vett egy rendkívül rangos fogadáson, ahol mindenféle aperitifet szolgáltak fel, csak piros színű nem volt közöttük.
Enzo addig nem nyugodott, amíg a pincérek nem kerítettek számára valami élénkvöröset, mert csak azzal volt hajlandó koccintani.
"Jegyezzék meg, hogy számunkra csak egyetlen szín lehetséges" – mondta. A kínos közjáték hatására hamarosan Amerikában is jogszerűen startolhattak Ferrari tűzpiros "versenylovai", melyek ekkor még nem önálló márkával ellátott, saját autók voltak, hanem feljavított Alfák és Lanciák.
1952-ben Enzo a Munka Lovagja címet is megkapta Olaszországban, az iparért tett szolgálataiért, és az Ország hírnevének emeléséért.
Sajnos ekkortájt kiderült, hogy fia, Alfredo, izomsorvadásban szenved, s bár mindent megtettek gyógyításáért, Dino 1956. június 30-án elhunyt.
Fia halála után még visszahúzódóbb lett, versenyekre már nem járt, otthonról telefonon hallgatta meg az eredményeket. Alfredo halála után Enzo állandóan napszemüveget viselt fiára emlékezve.
Helyette felesége volt az, aki a helyszínen irányította a csapat munkáját.
A 60-as években a Ferrari a Formula-1-en kívül különböző túrakocsi-bajnokságokon is indult, és a közúti típusaik is olyannyira népszerűnek bizonyultak, hogy alig tudott lépést tartani a kereslettel.
A Ford felajánlotta, hogy átveszi az irányítást, ám Enzo inkább olasz segítséghez folyamodott, és 1969-ben az Agnelli család, azaz a FIAT átvette a részvénytöbbséget.
Enzo Ferrari továbbra is a cég élén maradt.
Enzo törvénytelen fia
Piero Lardi a '60-as évek végén lépett be a Ferrarihoz, és mivel nagyon hasonlított apjára, a titok nagyon gyorsan kiderült.
Enzo felesége természetesen hevesen tiltakozott a szeretőtől született fiú ellen, és ez olykor kihatott a cég működésére is.
Enzo, felesége halála után (1978) örökbefogadta Lardit, és a fiú a cég igazgatótanácsában is helyet kapott.
A "Commandantore" - mint már említettem - köztudottan elviselhetetlen, és szélsőségesen öntörvényű ember volt.
Legendák születtek arról, hogy még a milliárdos vevőit sem kímélte.
Hiába fizettek jó előre az autóért tetemes összegeket, sokszor hónapokig kellett várniuk, és eközben meglehetősen lekezelő bánásmódban részesültek, amihez természetesen nem voltak hozzászokva.
Sokszor éppencsak szóba álltak velük.
Maga Enzo Ferrari pedig a legritkább esetben jött ki a dolgozószobájából egy-egy világhírességhez.
Mindemellett alkalmazottaival és versenyzőivel sem bánt kesztyűs kézzel.
A sajtót is nagyívben kerülte, interjúk sem készülhettek vele.
Az új autók is legtöbbször már csak az első tulajdonosnak köszönhetően kerültek nyilvánosságra.
Ferrari kizárólag az autóversenyzést szerette. Sokáig nem is volt hajlandó „nagyobb” mennyiségben utcai autókat készíteni, erre a lépésre csak a kényszer vitte, mert a versenyzés rengeteg pénzbe került. Gondolkodásában is meglehetősen maradi volt, vetélytársai közül legtöbbször ő volt a legutolsó, aki a jobb eredményekhez vezető megoldásokat bevezette, sőt ellenségként tekintett bárkire, bármilyen újító ötlettel mert előállni cégénél.
Minden lépést ő szeretett kezdeményezni. Enzo Ferrari különös természete, tehát igencsak megosztatta a közvéleményt: volt aki kedvelte olaszos temperamentumát, és voltak akik nehezen viselték és kezelték robbanékonyságát és stílusát. Sikerét és tehetségét azonban senki nem vitatta.
Enzo Ferrari 1977-ben, 79 éves korában vonult vissza a cégvezetésből, megtartva azonban továbbra is tanácsadói jogát.
Egy évvel később kilépett a FOCA-ból, miután összekülönbözött Bernie Ecclestone-nal.
1979-ben Pertini, az olasz köztársasági elnök az Olasz Köztársaság Nagykeresztjének lovagi címével tüntette ki.
Enzo Ferrari 84 éves koráig tudott aktívan részt venni a száguldó cirkuszban, majd romló egészsége rákényszerítette a teljes nyugdíjbavonulást.
1988 augusztus 14-én, 90 éves korában szívelégtelenségben elhunyt. Halálát csak később hozták nyilvánosságra, ugyanis Enzo a végrendeletében azt kérte, hogy ugyanúgy mint születését, halálát is két nappal később regisztrálják.
És mi lett életútjának végeredménye?
Neki sikerült az, ami csakis a legnagyobbak sajátja:
Az üzlete valamennyi szintjén egy stabil, önmagukat hosszútávon életbentartó közösséget generált.
Interjú Piero Ferrarival, édesapja 112. "születésnapja" alkalmából:
http://f1ferrari.hu/hirek/egy_kulonleges_nap_a_ferrari_tortenelmeben
